Az első küzdelem
Terenyén az élet olyan, akár a tajgán – itt farkastörvény van. Ha az erősebb meglát valamit, és megkívánja, harcolhatsz a sors igazságtalansága ellen, előbb-utóbb elér a végzeted.
Amikor Bandibá’ szembesült a ténnyel, hogy Békésterenye hirhedten pénzcsapos polgármestere, Szögi Béla kivetette a hálóját frissen eszkábált Norton-motorjára, az öreg pontosan tudta, mekkora bajban van.
De nem ijedt meg…
Szögi Béla nem tartozott a legkedvesebb emberek közé, polgármesterségét csakis annak köszönhette, hogy olyan erőszakos volt saját kampányát és népszerűsítését illetően, mint izgága MLM-es a kifosztható lakótelepi kisnyugdíjasokkal szemben.
Még az anyját is eladta volna a községvezetői műbőrszékért, még szerencse, hogy a mama – eddig – nem kellett az ukránoknak.
Azon az ominózus délutáni napon, amikor Bandibá’ végigdöngetett a motorral a Cserszömörce utca feslett betonján, Szögi Béla éppen közpénzen szerzett szőlőlugasát metszette, és igencsak magasra húzta szemöldökét a mackós durrogás hallatán.
Kicaplatott a nagyzolásból felhúzott székelykapuhoz, és onnan nézte, ahogy a szomszédok üdvözlő, integető sorfala között elhúz a kifényezett Norton.
Bélának pedig beszökött elméje résein át a régmúlt emléke, és újra átélte ifjúkorának boldog perceit, amikor bátyjával együtt jártak ki a téeszbe a tesó kétkerekűjével.
Csodás idők voltak, a szabadság illatával, a fiatalság zamatával…
S ahogy visszaidézte az évtizedeket, Szögi Béla arra gondolt, ha nem is jó pénzért, de fukar kufár beidegződésével zsebre vágja a Norton-remeket.
Első dolga volt másnap reggel felkeresni Bandibá’-t, aki köszönte szépen, anyagi előnyök ide, csúsztatott fenyegetések oda, megvolt ő anélkül, hogy hátralévő élete értelmét picipénzért továbbpasszolja.
Persze Szögi Bélát sem ejtették a fejére, rövid gondolkodás után előjött belőle a kistérségi politikus, és a képviselő-testület mutyizásra folyton hajlamos tagjaival azon nyomban rendeletben adóztatták meg a környezetszennyező, méretes hengerűrtartalmű gépjárműveket, melyek nem hasznosíthatóak a mezőgazdaságban.
Bandbá’ azonban nyelt egy nagyot, és kitermelte az adóterhet: nehéz szívvel megvált 12 éves, házifőzésű szilvapálinkájától, és ráállt a bolti termékre, hogy legalább kihúzza idegileg a hónap végééig.
Elhatározta, hogy nem enged, és nem törik meg.
Hogy körömszakadtáig küzd ötheti véres munkájáért.
De Szögi Bélát sem nyárfából faragták, meghosszabbította a csendespihenő időszakát délután 5 óráig, így Bandbiá’ már nem fuvarozhatta az iskolából hazatérő, ujjongó diáksereget, ami nagy veszteséget jelentett a társaságra vágyó öregúrnak.
S ez csupán a kezdet volt: Terenye Egyetlen Bélája motorral behajtani tilos táblákat rakott fel a leghosszabb, legegyenesebb utakra, ahol trafipax-tól nem félő bátorember a végletekig gyorsulhatott, rendszeresen ellenőriztette a bukósisakhasználatot – Bandibá’ napjába tízszer állították meg –, sőt, a fémáru-beszolgáltatás önkormányzati támogatásával még a lesüllyedt tolvajokat is a vaskos fémdoboz ellopására hergelte.
A vén motoros pontosan tudta, hogy ha túlad Norton-ján, Szögi Béla eltörli a rendeleteket, és a következő szépséggel, amit már el is kezdett tervezni titokban a fészerben, majd boldogan süvíthet a terenyei utcákon, de mégis…
Képtelen volt megválni a „gyermekétől”.
Szombat este, a szokásos ultiparti és hosszúlépés-tankolás után a kocsmából hazafelé jövet sem gondolta másként, alkoholtól túlfűtve csínytevésként bedobta üres borosüvegét a polgármester lugasába, hogy aztán hazatérve, elterüljön a Norton mellett, a fészerben.
Reggel, amikor másnaposan, sajgó kobakkal felébredt, és megpillantotta a ponyvával letakart Nortont, belenyilallt a fájdalom a szívébe. Sejtette, hogy még egy-két hét, és Béla ügyeskedései miatt már az utcára sem teheti ki a lábát a motorjával.
A sors, és persze annak teremtménye nem hagyott más kiutat – Bandibá’ életében először úgy határozott, beadja igencsak sajgó derekát, és eladta a motort Szögi Bélának – az öregnek sokkal jobban fájt volna, hogy a motort évekig a fészerben látja majd porosodni, minthogy más furikázik rajta.
Szögi Béla pedig attól a naptól fogva minden hétvégén tett egy kört a motorral, oly büszkén és peckesen ült a nyeregben, mintha lovag lett volna, aki paripáján vágtat végig a legyőzött sereg katonái között. Nem tudta, hogy valahányszor a falusiak meglátták, Bandibá’-t képzelték a nyeregbe, és nem az számított, kinek a neve állt a tulajdoni lapon.
Három hétre rá, amikor Bandibá’ szíve már csak egy picivel fájt kevésbé, mint az elmúlt napokban, Szikla, a falu autóbontójának tulajdonosa, a focicsapat szurkolóinak vezére egy párás délutánon felkereste a vén motorost, és így szólt:
- Bándi bátyám, tudna-e nekem is csinálni egy olyan szép motort, mint amilyennel az a gyík Szögi Béla májerkodik? Szépen megfizetném, alkatrész is volna bőven.
Az öreget meglepte a kérdés, és ha hiszitek, ha nem, elgondolkodott egy pillanatig, megéri-e neki a vesződség azért, hogy újabb kisdedet veszítsen el a keserves munka után.
Aztán reggel, amikor újra másnaposan, ismét egy vesztes ultipartit követően felébredt az üres fészerben, ráébredt, igenis megéri.
A motort hat hét alatt megcsinálta, és Sziklának annyira megtetszett, hogy a búsás fizetség mellé hálából megengedte Bandibá’-nak, hogy bármikor bármit, amire szüksége van az autóbontóból, elviheti.
S Bandibá’, miközben azon gondolkodott, hogy az élet visszaadta azt, amit elvett, és hogy az ember sosem tudhatja, a sok rossz dolog után mikor jön valami jó, elmosolyodott, majd visszavásárolta 12 éves házifőzésű szilvapálinkáját.
--- Vége
